6mm – AZ (AMERIKAI) GÉPKARABÉLY JÖVŐJE? I. RÉSZ

Az airsoft replikák legtöbbje különböző gépkarabélyok másolata. Cifka “Cifu” Miklós cikkének első része e fegyver kategória születését és történelmét futja át. Az I. világháborútól napjainkig.   Ha végig nézzük a kézifegyverek történelmét, érdekes jelenségre figyelhetünk fel: mindig a háborúk vagy háborús helyzetek alatt változtak látványosan az igények, és valahogy mindig voltak elégedettlen hangok a kézifegyverek valamilyen tulajdonsága miatt, hol túl hosszú, hol nem elég hosszú, hol nehéz, hol nem tud sorozatot lőni, hol pedig éppen az volt a baj, hogy tud.


 

Az I. Világháború elején a puska volt az első számú kézifegyver, ám az igények miatt elkezdtek elterjedni az olyan könnyű géppuskák, mint a francia Chauchat vagy az amerikai BAR (Browning Automatic Rifle), amelyek elég könnyű volt ahhoz, hogy egyetlen ember a gyalogos egységgel együtt mozogva tudja vinni, és szükség esetén gyorsan és könnyen tűztámogatást nyújtani. Hiába alkották meg a háború előtt vagy alatt az olyan előre mutató fegyvereket, mint az orosz Fedorov Automatot, vagy a francia Ribeyrolle 1918 automata karabélyt, a II. világháború elején azonban még mindig a hagyományos puskákkal indultak harcba a felek, a géppisztolyok inkább csak kisegítő fegyverek voltak.

1

Az áttörésnek tartott MP42/44 ill. Stg.44 valójában semmi olyat nem hozott, amit a korábbi “forradalmi” fegyverek, mint a Fedorov Automat vagy a Ribeyrolle 1918 ne tudtak volna, “csak” az Stg.44 és a 7,92x33mm-es, köztes lőszer végre olyan mennyiségben került a harcoló alakulatokhoz, hogy már a gyalogos hadviselés módjára is befolyása volt. Az viszont a hidegháború fricskája, hogy amíg a szovjetek a 7,62x39mm-es lőszer köré épített gépkarabélyokkal (első sorban az AK-47 családdal, de ide lehet sorolni a cseh Vz.58-at is) tovább vitték az Stg.44 szellemiségét, a nyugat a nagy egységesítési szándékban kénytelen volt beállni az Egyesült Államok által kierőszakolt 7,62x51mm-es lőszer mögé, amely inkább volt puska-, mint köztes lőszer, ezáltal pedig a rá épülő fegyverek (HK G3, FN FAL, M14) is inkább az automata puska és nem a gépkarabély osztályba sorolható.

Tán ezért is furcsa a nagy pálfordulás, mikor aztán a .223-as lőszer világhódító útjára indult, az M16-ossal egyetemben – bár utóbbira ez inkább csak visszafogottan volt igaz. Kevésbé meglepő, hogy a szovjetek a Vietnami háború alatt az amerikai és dél-vietnami erők által haszánt kisebb, 5,56mm-es kaliber miatt úgy döntöttek, hogy ők is áttérnek egy, az AK-47 családnál kisebb kaliberű gépkarabélyra, megalkotva az 5,45mm-es AK-74-et. Mégis az AK-47 és a 7,62x39mm maradt sokak szerint az első számú és legideálisabb gépkarabély és lőszer párosítás…

A 2003-as Iraki invázió idején már általános lett az amerikai fegyveres erőknél, hogy a rögzített sorozat lövésre képes M16A2 nem ideális a városi- és épületharc hadviselésre, ahol a sorozat lövés képessége hiányzott, míg a fegyver túl hosszú volt a szűk folyósokon vagy szobákban való manőverezéshez. Pedig az M16A2-őt nagyon alapos munkával fejlesztették ki, a Vietnami háború tapasztalatai alapján, ahol a sorozatlövés képessége lőszer pazarlásra ingerlő volt a viszonylag nyílt (vagy éppen kevésbé nyílt erdős) terepeken zajló tűzharcoknál. A tapasztalatok miatt aztán 2003-ban inkább a sorozatlövésre képes, rövidebb M4A1 kezdett elterjedni a katonák kezében – alkalmazkodva az igényekhez.

2

Ez persze megint csak arra mutat rá, hogy minden feladatra és körülményre egyaránt jó fegyvert lehetetlen (de legalábbis nagyon nehéz) tervezni . A hosszú fegyverrel könnyebb célozni, a hosszabb cső nagy távolságon jobb szórásképet nyújt – de ha a lövés kiváltás rövid távokon történik, ezek nem jelentenek sokat, sőt, a hosszú fegyverrel nehezebb mozogni, különösen szűk helyen vagy épületben. A sorozatlövés képessége is ilyen: épületharcnál jól jön, de nagy távolságnál legfeljebb kontrollált, rövid sorozatoknak van értelme. Egy erős lőszer nagyobb ölőhatást biztosíthat, laposabb röppályán, ugyanakkor nagyobb visszarúgást is jelent, sorozatlövésnél pedig nehezen kontrolálható fegyvert. Az elmúlt években az US ARMY (és az USMC) kisebb kabaréba illő helyzet után ismét keresi az M16 és az M4 utódját. Lássuk tehát mégis milyen alternatívák vannak, és milyen alternatívákat vetettek el.

A fegyvereknél több tényezőt is figyelembe kell venni, az egyik a lőszer, a másik pedig maga a fegyver, illetve annak kialakítása. Bocsássa meg a kedves olvasó nekem, ha kissé csapongva veszem át ezeket, de elkerülhetettlen az oda-vissza utalás, de remélem azért sikerül kellően átlátható képet formálni a témáról.


 

BULL-PUP

A Bull-Pup elrendezés, vagyis hogy a zárszerkezet (és a tár) a pisztolymarkolat mögé, a válltámaszba kerüljön nem újdonság, a második világháború után a szovjet kézifegyver tenderen a Kalasnyikov-féle AK-46 (nem elírás, a tenderen a későbbi fegyverhez még csak éppen hasonlító elődje vett részt) ellen indult egy bull-pup elrendezésű gépkarabély, amelyet German Korobov tervezett, de alul maradt Kalasnyikovval szemben. Az amerikaiaknál is jutott prototípus fázisig ilyen fegyver, de a legismertebb mégis az angol EM-2 lett, amelyet azonban elsöpört a NATO szabványosítási láza és a 7.62x51mm-es lőszert tüzelő FN FAL. A Bull-Pup elrendezés csipkerózsika álmát aludta egészen az 1970-es évek végig, amikor szinte egyszerre került napfényre az osztrák Steyr AUG és a francia FAMAS gépkarabély, bizonyos szintig mindkettő azonban egyéb jó ötleteket is egybevegyített. Az AUG az integrált optikai irányzékkal és az egy mozdulattal cserélhető csövű kialakításával, míg a FAMAS a beépített bipoddal és az ergonomikus kialakításával kapott figyelmet. Noha azóta már számtalan Bull-Pup gépkarbély születet, mint a brit L85, az orosz Groza, az izraeli Tavor vagy a kínai QBZ-95, az elrendezés támogatása még sem általános sok nagy nevű fegyvergyártó cégnél. Például sem a Sig-Sauer, sem a Heckler & Koch, sem a Colt nem készített a cikk írásáig ilyen gépkarabélyt, ahogy például az Egyesült Államok hadserege és tengerészgyalogsága, vagy a Bundeswehr sem tart igényt ilyen elrendezésű eszközre. Hogy megértsük, miért dönthettek így, először is vegyük át a pro és kontra érveket.

3

Pro:

Adott hosszúságú fegyvercső esetén a fegyver össz hossza rövidebb lesz, hiszen a zárszerkezet a pisztolymarkolat mögé kerül. Ez 100-150 mm előnyt jelenthet, ami azért nem elhanyagolható, ha figyelembe vesszük, hogy az M4A1 168-249 mm-el rövidebb az M16A2-nél, függően a változtatható állású válltámasz helyzetétől – és ezért a 138 mm-nyi csőhosszt kellett beálldozni. Márpedig a csőhossz kihatással van a fegyver pontosságára is. De hogy konkrétumot hozzunk fel, a brit L85 hossza az M4A1 betolt válltámasszal mért hosszához hasonló – ám amíg az M4A1 csak 370 mm hosszú csővel rendelkezik, a brit gépkarabély 516 mm-essel, vagyis majdnem 40%-al hosszabbal! Márpedig a rövid fegyver jó, hiszen könnyebb vele a járműből ki- és beszállni, könnyebb vele a mozgás átszedett terepen és szűk épületekben. A hosszú cső pedig szintén jó, hiszen jobb szórásképet nyújt.

Pro / Kontra:

Legalább annyi kutatás és vizsgálat állapította meg, hogy a Bull-Pup fegyver fogása ergonomikusabb, mint ahány cáfolta azt, és hozta ki a hagyományos elrendezést előnyösebbnek. Szó se róla, nem egyszerű döntés, hiszen az ember számára természetesebb, ha a két keze kissé távolabb van elől. A fegyver súlypontja sem kevésbé kérdéses dolog, hiszen a Bull-Pup elrendezésnél a nehéz dolgok, mint a zárszerkezet és a tár a fegyver végén foglal helyet, míg a hagyományos elrendezésnél ezek a két kéz között foglalnak helyet, éppen ideális helyen. Ám mégis, például az FN F2000 gépkarabélynál még a kritikusok is megjegyzik, hogy egy ritka jól kiegyensúlyozott fegyvert hoztak össze a belgák – tehát nem törvényszerű, hogy a Bull-Pup fegyver “farnehéz” legyen.

Kontra (valóban?):

A kétkezesség kérdése, ugyebár a hagyományos fegyvernél ha valamiért fogást kell váltani (mert mondjuk a fedezék mögül csak bal vállgödörbe szorított fegyverrel tudunk kilőni a jobb kezes embernek – vagy fordítva), akkor a Bull-Pup fegyver esetén ez bizony bajos, hiszen a legtöbb ilyen fegyvernél hüvelykivető nyílás, és így a mozgó zárszerkezet a lövő arca mellé kerülhet. Hiába lehet átszerelni a legtöbb ilyen fegyvert, ehhez azért legtöbbször kell egy kis idő, olykor szerszám is, és erre nem mindig adódik lehetőség. A britek angolosan oldották meg a problémát, jobb kézzel lősz, ha a fene fenét eszik is, mert nem lehet átszerelni a hüvelykivető nyílást sehogy. A FAMAS vagy az AUG esetén lehetőség van átépítésre, de ez nem igazán kivitelezhető egy tűzharc közben. A belgák azonban rafinált megoldáshoz folyamodva ezt a hátrányt kiküszöbölték az FN F2000-nél. A hüvelykivető nyílástól egy kis alagút vezet előre, a fegyver csövével párhuzamosan, így a hüvelyek előre-jobbra potyognak ki, függetlenül attól, hogy melyik kézben is tartjuk a fegyvert. Innovatív megoldás, bár egyeseknek kétségeik vannak a felől, hogy ez mennyire megbízható, nem akadnak el a hüvelyek például ha valami nyakatekert módon akarnak vele tüzelni. Az FN és a fegyvert használó katonák azonban nem panaszkodnak ilyesmire, a gyakorlati teszteken még a függőlegesen felfele való lövésnél sem.

Másik alternatíva, hogy a fegyver kialakításánál eleve olyan megoldással élnek, hogy egy gyors mozdulattal megváltoztatható a hüvelykivetés iránya, és a fegyver gyakorlatilag mindkét irányban rendelkezik hüvelykivetővel. Ilyen a Beretta ARX-160, amely ráadásul nem is Bull-Pup, hanem hagyományos kialakítású gépkarabély.

4

A megbízhatóságnál még fel kell vetni annak a lehetőségét, hogy mi történik egy zárrobannásnál, vagyis amikor a lőszer felrobban a fegyverben, mert mondjuk a lövedék nem tudja elhagyni a töltényhüvelyt valamiért. Ilyesmire persze minimális esély van, de ugye attól nem érezzük jobban magunkat, hogy az egymillióból az egy esély pont nálunk jön be – és a zár maga közvetlenül az arcunk alatt van. Szó se róla, nem nagyon olvasni olyan jelentéseket, ahol ilyen baleseteket komolyan elemeznének, de a “hagyományos” elrendezést éltetők érve nem teljesen alaptalan.

Az elrendezés miatt a tár nincs ideális helyen. A hagyományos elrendezésnél a tár ugye a gyengébb kezünk mögött van, és elég lepillantani, hogy a saját szemünkkel lássuk. A bull-pup fegyvereknél azonban közvetlenül nem látunk rá tárra, ahhoz fogást kell váltani, ráadásul a tár cseréjéhez általában (ez persze fegyver és felhasználó függő is) használt gyengébb kezünktől igencsak messze van (érdemes megjegyezni, hogy forgó-toló záras fegyvereknél – vagy a felül töltős öntöltő puskáknál, mint az M1 Garand – a töltést / zárműködtetést jellemzően az erősebb kéz végzi). Tárcsere versenyszámban tehát némi handycappel indul, aki Bull-pup fegyvert tart a kezében, ám azt is hozzá kell tenni, hogy például a brit katonák képzésénél erre olyan szinten fordítanak figyelmet, hogy a tárcsere mondjuk egy M16-oshoz képest legfeljebb pár tizedmásodperccel tart tovább. 

Egy esetleges bajonett-harcnál a rövidebb fegyver éppenséggel problémát is okoz, hiszen közelebb kell lennie az ellenfélhez a kisebb hossz miatt. No persze az is tény, hogy jó ideje nincs igazán komoly hagyománya a bajonett-rohamnak, ám mégis sok hadsereg a mai napig megköveteli a bajonett felcsatolásának lehetőségét.

Jelenleg a Bull-Pup pártiak és ellenzők jellemzően bebetonozódtak, például a Steyr nem készít alternatívát az AUG-nak, a HK és a Sig-Sauer vagy a Colt sem próbálkozik Bull-Pup fegyverrel. Kivétel is akad persze, a belga FN a kifejezetten hagyományos párti amerikai erőknek elkészítette az FN SCAR-t, míg a szélesebb exportra és a belga erőknek meg az FN F2000 Bull-pup gépkarabélyt. A másik pártfordulás a kínai fegyveres erőknél látható, ahol a QBZ-95 Bull-pup gépkarabély után nyolc évvel megjelent a hagyományos elrendezésű QBZ-03, és a hírek szerint ennek oka részben a QBZ-95 nem teljesen meggyőző tapasztalata. Valószínűleg amíg nem sikerül olyan megoldást találni, amelyek egyértelműen az egyik vagy a másik megoldás hátrányait kiiktatják, mint például új lőszerek, vagy a folyékony hajtótöltet megjelenése esetleg a hüvely nélküli lőszerek elterjedése, ez a kettősség meg is marad.

HK G11 – BULL-PUP VAGY SEM?

Miközben gyűjtöttem az anyagokat és olvastam a különféle elemzéseket a Bull-Pup fegyverekről, megütötte a szemem, hogy a HK G11-est és az FN P90-est mennyi helyen kiemelték (főleg a kétkezességgel kapcsolatban), miszerint ezek nem Bull-Pup fegyverek. Tény, hogy az általános meghatározás, hogy a zárszerkezet és a tár is a pisztolymarkolat mögött van elhelyezve, nem igaz rájuk, hiszen a tár ugye a fegyver tetején foglal helyet. De ha nem Bull-Pup, akkor micsoda? Külön, mindenki által elfogadott besorolást (mint amilyen a Bull-pup) nem találni igazából. Hozzá kell tenni, hogy ez a megoldás csak kis méretű lőszerek esetén működik igazán, hiszen például egy 5.56x45mm-es lőszer esetén akár a cső vonala felett függőlegesen, akár vízszintesen, keresztbe akarjuk elhelyezni, az nagyon magas, vagy nagyon széles fegyvert eredményezne.

5


 

FEGYVERERGONÓMIA

Fent már szóba került, de megérdemel egy külön kis fejezetet a fegyverek kezelhetőségét és “felhasználóbarátságát” takaró terminológia. Miről is van szó? Először is a fegyver kézbenfogása, kezelése. Az, hogy a fegyver kézbe fogva valóban kényelmesen lehessen fogni, össztönösen a megfelelő fegyverfogást vegye fel az ember, gyorsan lehessen lehetőleg vele a célpontok között váltogatni, a kezelőszervek kézre essenek, lehetőleg úgy, hogy ne kelljen túl nagy mozdulatot tenni ehhez. Az, hogy a fegyvert lehetőleg mindkét kézzel lehessen használni, ahogy azt is, hogy ne kelljen mindenképpen két kéz például a tárcseréhez, hogy adott esetben sérülten is végre lehessen hajtani azt. Azt, hogy a fegyver lehetőleg szerszámok nélkül szétszerelhető legyen, a szétszerelése és tisztítása könnyen és gyorsan kivitelezhető legyen. Ezek bizony összetett dolgok, ráadásul különböző a megítélés is egy-egy rész esetében.

Például a kétkezes használat, terén a kétoldali hüvelykivetés kérdése, amit a fent már említett Beretta ARX-160 sikeresen megoldott, ráadásul, hogy ne lehessen óvatlanul végrehajtani, a váltáshoz egy helyes dolgot, mondjuk egy lőszert (ami ugye azért mindig van a katonánál, ha már lőfegyvere van) hegyét kell a tok tetején lévő nyílásba nyomni. A szétszerelésnél a Remington ACR (Adaptive Combat Rifle, ex-Magpul Masada) esetén a gázhengert például szintén egy lőszer segítségével lehet meglazítani avagy meghúzni. A HK G36 és XM8 esetén a felhúzókar a fegyver tetején foglal helyet, így mindkét kézzel azonos módon lehet felhúzni. A Steyr AUG pedig egyenesen kiváltotta a tűzváltó kart – az elsütőbillentyűt ‘félig’ elhúzva egyes lövést lehet kiváltani, teljesen elhúzva pedig sorozatlövést. Ugyanakkor feltűnő, hogy mennyire mások a megoldások még akár egészen fiatal fegyvereknél is. Például a Steyr AUG tűzváltómentes megoldását más nem igazán vette át, a fegyver tetején lévő, mindkét kézzel kényelmesen kezelhető zárműködtető kar sem lett népszerű, mivel a fegyverre szerelhető optikai irányzékoknak útban lehet és így tovább.

Szintén az ergonómiához tartozik a kézifegyver tömege. Amikor valaki a nap minden percében cipeli a fegyverét, minden deka (ha nem is minden gramm) számít, nem egy magyar honvédtől hallottam már azt, hogy például szívesebben viszi a behajtható válltámaszos AK-63D-t, mint a merev fa tussal szerelt változatot – egyszerűen azért, mert egy “kicsit” könnyebb.

Az aligha tagadható, hogy ma már egy modern fegyvernél sem lehet figyelmen kívűl hagyni a fegyver ergonómiáját. Legfeljebb sajátos elképzeléseik vannak a fegyvert tervező mérnököknek róla. 🙂


 

OPTIKAI IRÁNYZÉK

Áldás és átok egyszerre, hiszen elég nyilvánvaló, hogy már 50 méteres távon felül is hasznos egy 3x-4x nagyítású optikai irányzék, 100 méter felett pedig egyenesen ajánlott, ám ha egy épület folyosóin, vagy lépcsőházában kell esetleg tűzharcot vívni, akkor csak zavarja az embert. E sorok írója sportvadászként szembesült ezzel akkor, amikor egy gímszarvas bika az orra előtt mintegy 3-4 méterrel futott el keresztbe, a  vadászpuskán lévő 8×48 távcső viszont csak útban volt a begyakorolt és elsajátított célzásnál (effektíve ugye elzárta a perifériás látást, és semmit sem lehetett kivenni benne). Utólag persze már mindenki ellátta jó tanáccsal, hogy ilyenkor a fegyver mellett kell elnézni, csak ugye erre nem nagyon szokott rákészülni az ember, és stresszhelyzetben, a harctéren ez adott esetben az ember életébe is kerülhet.

6

Tehát az, hogy szükség van az optikai irányzékra, aligha kérdés, kvázi a Steyr AUG integrált, 1,5x nagyítású irányzéka óta ezt már egyre kevesebben kérdőjelezik meg. Anno az osztrák tisztek is nehezen haraptak rá, hiszen a nyílt irányzék egyszerű mint a bot, elromlani nem nagyon tud, nem kell félni attól, hogy mondjuk besározódik, vagy ha igen, akkor is egyszerűen kezelhető a probléma. A gyakorlat mégis azt mutatja, hogy szépen terjednek az optikai irányzékkal szerelt fegyverek. De akkor miért éri kritika például a HK G36 összetett irányzékát, amely a közeli és távoli céloknál is ideális lenne? Ott ugye adva van egy 3x nagyítású alsó irányzék a távoli célok ellen, és egy nagyítás nélküli reflex irányzék felette. A katonák még sem felhőtlenül elégedettek vele, mert magasan van az utóbbi, és kényelmetlen az elhelyezése, és ami a lényeg: nem ad szabadságot, hogy az igényeknek éppen megfelelő irányzék kerüljön a fegyverre. Emiatt egyre inkább az a megoldás kezd elterjedni, hogy egy szereléksín kerül a fegyverre, sokszor jó hosszú, az előágy feletti részt is magába foglalva – így a felhasználó a saját igényeinek megfelelő megoldást szerelhet fel. Az Irakban szolgáló amerikai katonáknál lehetett olyat látni, hogy egymás mögé szereltek egy reflexirányzékot és amögé egy 4x nagyítású optikai távcsövet, a reflexirányzék nem zavarja komolyabban az optikai irányzékban látható képet, míg épületharc előtt egy mozdulattal lekapható a 4x optikai irányzék, és máris ideális a fegyver az épületharchoz.


 

LŐSZEREK

A jövő fegyvereinek lőszereinél először menjünk a múltba (tudom, rossz szokásom :D), hogy milyen elvárások és technikai megoldások merültek fel jó 20 éve, az ACR (Advanced Combat Rifle) program esetében.

Az ACR esetén az US ARMY olyan igénylistával állt elő, ami finoman szólva is igen ambiciózus volt. A hadsereg gondja az volt, hogy az M16A2-vel az átlag katonák találati aránya a harctéren 20% volt 100 méteren, 10% 300 méteren és 5% 600 méteren. Ez pedig meglehetősen rossz érték, hiszen hiába ér el valaki találatot minden lövéssel a lőtéren, ha a harctéren ennél nagyságrenddel rosszabbul teljesít.

Mivel már amúgy is régóta volt nyomás alulról egy új gépkarabély igényének megformálásának képében, az US ARMY a korábbi programok (mint a Project SALVO) alapján azt határozta meg, hogy 100%-os javulást kell elérni a harctéri hatékonyság terén, tehát 100m-en 40%, 300m-en 20%, 600 méteren pedig 10%-os találati arány volt az elvárás.

Először is nézzük milyen technológiai megoldások adódnak erre a célra akkoriban:

Tűzgyorsaság növelése: Az M16A2 csak rögzített sorozatlövésre volt képes, tehát három lövés gyors egymás utáni leadására volt lehetőség az elsütőbillentyű elhúzásával. A gond az, hogy az M16A2 tűzgyorsasága 700-950 lövés/perc, és már a második lövedék is úgy hagyta el a csövet, hogy az a reakcióerők miatt elmozdul a célról. A HK az 1970-es években végzett vizsgálata azt mutatta ki, hogy ha a tűzgyorsaságot mintegy 2000 lövés/perc szintjére emeljük, akkor a harmadik lövedék még akkor hagyja el a csövet (mintegy 60 millisecundummal az első után), amikor a fegyver a tehetettlenségtől még nem mozdult el a reakcióerők miatt.

Több lövedék egy lőszeren belül: Noha az 1950-es és 60-as évek Project SALVO programja terén emlegetik leginkább, már az 1900-as évek legelején léteztek Duplex (két lövedék egy lőszerben) és Triplex (három lövedék egy lőszerben) lőszerek. Vagyis (általában) egymás mögött két-három lövedék foglal helyet, amelyek a csőtorkolatot elhagyva szétvállnak, és némileg más röppályán repülnek tovább. Értelemszerűen a lőtáv növekedésével röppályák közötti különbség is nő. Noha számtalan ország és gyár állt elő duplex és triplex lőszerekkel (a németek is teszteltek ilyet a II. Vh alatt az 5.92x57mm-es Mauser kaliberhez), amennyire a fellelhető forrásokból ki lehet következtetni, az első harci alkalmazására a Vietnami háborúban került sor, ahol a 12,7mm-es M2 géppuskákhoz használták, leginkább a folyami őrnaszádok fegyverzetébe, ez esetben 5 kúpos lövedék foglalt egymás mögött helyet a lőszerben. Az elterjedésének leginkább az szabott gátat, hogy nem elhanyagolható hátrányokkal is rendelkezik. Első sorban a több lövedékes rendszerű lőszerek pontossága elmaradt az egy lövedékes lőszerekhez képest. Másodszor mivel a lövedékek tömege kisebb volt, mint egy nagy lövedéké, ezért a lövedékek mozgási energiája is kisebb, vagyis kisebb átütési erővel és ölő hatással bírnak, mint a hagyományos lövedék.

7

Flechette: Ismertebb nevén (űrméret alatt) nyíllövedék. A lövedék mozgási energiája (nagyon leegyszerűsítve) a tömeg és a sebesség szorzata. A lövedék a célhoz tartó útja alatt két fázison esik át, először is fel kell gyorsítani a lövés kiváltásakor, aztán a második fázis alatt a csőtorkolattól a célba csapódásig már csak veszít a sebességéből. A tömeg növelése azzal jár, hogy azonos sebességre csak nagyobb energia befektetése által tudjuk gyorsítani, ami esetünkben több hajtótöltetett (lőport) és nagyobb reakcióerőt (nagyobb piros folt a vállgödörben a visszarúgás miatt) jelent. A tömeg növelése a második fázisra is jótékony hatással van, hiszen a lövedék a tehetettlenség miatt lassabban veszti el a sebességét. A másik változó ugye a sebesség, a második fázisban a tehetettlenség mellett a légellenállás a probléma, hiszen a légkör fékezi a lövedéket a repülése folyamán. Ezt csökkenteni úgy lehet, hogy vékonyabb (ezáltal azonos tömeg esetén hosszabb) lövedéket használunk. Így jutunk el a nyíllövedékig, amely a fegyver azonos űrméreténél kisebb átmérővel bír, de elég hosszú, így a repülés közben stabilitása is adott, amit általában kis vezérsíkokkal növelnek még úgy, hogy a légáram miatt a lövedék forogni kényszerül, ezzel is stabilizálva a röppályáját. A nyíllövedék alakja még dolgot jelent – nem csak a légkörben, de szilárdabb anyagba érve is könnyebben halad azon át, mint egy hagyományos alakú lövedék, legyen az egy emberi test vagy éppen egy harckocsi páncélzata. Az első világháborúban a franciák repülőgépekről szórtak hegyes rudakat a németekre, a jelentések szerint egy ilyen képes volt a katona sisakját átütve gyakorlatilag áthaladni a testén, a fejétől a lábáig. Emiatt aztán még az első világháborúban meg is jelentek a sok-sok flechette nyíllal töltött tüzérségi gránátok.

Az még rendben van, hogy egy harckocsinál ez jó dolog, ahol akár több kilométerre is lehet a célpont, de ha emberekre akarunk lőni, akkor valyon milyen előnye van egy Flechette lőszernek, merülhet a magától értetődő kérdés. Nos először is a nyíllövedék sokkal nagyobb sebességet érhet el, és a röppályája sokkal, de sokkal laposabb, mint a hagyományos lövedékeké. Az amerikai AAI (Aircraft Armaments Inc.) cég az 1950-es évektől kísérletezett állami megbízásból flechette lőszerekkel, és azt találták, hogy a röppálya olyan lapos, hogy 400 yardon (365,7 méter) túl az irányzékon gyakorlatilag nem kell utánaállítani. Szintén a nagy sebesség miatt a mozgó célpontok eltalálása is könnyebb. Az 5.56x45mm-es NATO lövedék csőtorkolati sebessége hozzávetőleg 944 méter / másodperc, de például már 320 méteres (350 yard) távolságon ez 673 méter / másodpercre csökken, és négy tized másodpercbe telik ekkora távolság megtétele. 594 méteres távolság esetén ezek az adatok 450 méter / másodperc és egy teljes másodperc. Viszonyítás képpen a Steyr ACR flechette lövedékének a sebessége csőtorkolatnál 1450 méter / másodperc, 600 méternél pedig még mindig 910 méter / másodperc, és csak mintegy fél másodpercre van szüksége, hogy ezt a távot megtegye. Látható tehát, hogy a flechette lőszernek jóval kevesebb időre van szüksége azonos távolság megtételére, vagyis sokkal kisebb (vagy akár semmilyen) előre tartásra nincs szükség mozgó célpont esetén.

8

Viszont ennek ára is van: a nyíllövedék kevésbé pontos, mint a hagyományos lövedék. Kevésbé ismert tény, hogy harckocsiknál is a HEAT (kumulatív) lövedékek pontosabbak, mint az APFSDS (levállóköppenyes nyíllövedék). Szintén gond, hogy a levállóköppenyes lövedék miatt a fegyver meglehetősen hangos, ez levállóköppenyes kialakításnak köszönhető. A levállóköppeny további hátránya, hogy a csőtorkolat után a lövedék pályájától jelentősen eltérve repül tovább, és a közelben lévő baráti egységeket megsebesítheti, így például nem szerencsés egy előttünk álló társunk mögötti célpontra meggondolatlanul tüzet nyitni. Továbbá igaz, hogy bár a nyíllövedék igen jó átütő képességgel rendelkezik (ami hasznos, ha például a célpont ballisztikai mellényt visel), az ölő hatása viszont éppen emiatt el is marad a hagyományos lövedékektől, hiszen a kis homlokfelület miatt kis területen adja le az energiát, így, hacsak nem ér létfontosságú szervet és/vagy ütőeret, a célpont még bőven harcképes maradhat a találat után. Természetesen mint mindenre, így erre is léteznek megoldások, a harcjárműveknél is hasonló a probléma (a páncélt átütve a harctérben kevés kárt okoznak, ha nincs az útjukban éppen fontos részegység vagy a személyzet), ott a ‘Frangible’ (törékeny) lövedékek alkalmazásával próbálják meg ezt orvosolni. Ez esetben a keményfémből készült lövedék úgy lett gyártva, hogy a páncélon áthaladva a fellépő erők az előre meggyengített lövedéktestet gyakorlatilag széttépik, és az így létrejött repeszfelhő a páncélon belül nagyobb pusztítást produkál.

Írta: Cifka “Cifu” Miklós

A cikket a 6mm.hu szerzőinek hozzájárulásával jelentetjük meg.